Csendben fáj, nézem a Holdat a víz partján. Az emberek otthonukba zárják a levegőt – kondícionálják. Színes-villogó képet néznek szobájuk falán.
Biztonságos, elzárt.
Civilizált, minden tisztes közelségben – valami hallatszódhat még a vékony falakon át. Itt a víz felszínén tartja a korong-tükröződést. Mennyi ígéret mi szívemben elfér, képzeletem szállít, talán épp manír-panírt.
A víz mellett egy fiatal férfi vegetál a gyorsétterem után. Testén fehér vászonnadrág, arca szőrös, nem is lehetne más. Végre nem vár, állandósult körülötte a tücskök és békák neszelése, a múló nyár kerek ölelése.
A félelem is elállt – gyász után ki kérne aggodalom-trófeát? A férfi nyugodt, ujjbegyével gépel, a városlakók magánéletére képzel elunt harmóniát.
Üdvözlöm Zoltán – szólalt meg egy hang a fejben. Maga tud mindent, várja ki a sorát, várja meg még az idő rendbeszedi csillagporos manír-homlokát.