Bodzaszív, bodzaszív, virágtakaró
Kanapén, ha fekszik is, álma ringató
Kanapén, ha fekszik is, porcelán a bőr
Nyaka, haja látomás, arca tündököl
Vigyázom az álmait, csendesen szuszog
Bodzaszívhangokon át ismét felragyog
Porcelán váll nyugszik el álmos mellkason
Múzsát, mint a kedvet is rá időtlen hagyom
Hajába túr, látom még: egy boldog pihenő
Kanapén ha fekszik ma, álmosan a nő
Nincs tovább, most jelt se ad, így könnyen érthető
Csapdám ez, marasztal itt az időt temető
Nem csókol meg soha tán, arca tündököl
Porcelán a bodzaszív, testbe font tükör
Hullámoknak tincsein aktot fekszik épp,
Finom keze ujjain, álmom lett e kép
Meghalni se tudnék már, szándékom ha nő
Márpedig tudd: nő is az, nem árnyékvető!
Minek is kell akarni – mely jól fellelhető?
Hangulat-hullámain tán át sem menthető!
Tétlenül fekszik itt, hogy már-már harapnám
Fogammal az ajkamat egy nyári szavannán
Zsémbes átok, hasztalan, rég elunt ma már
Friss lelkemhez szép mosolyát igazítanám
Elnyúlik, majd kiterül, combja égre néz
Fordul, hozzá sóhajt, így lesz részekből egész
Játék ez vagy szivárvány, hogy velem elidőz?
Szótlanul is visszhangzik: szelíd mint az őz
Nem is tudnék kívánni mást, egész holnapig!
Kanapén a fekvő nő oly hosszan elvakít
Várom sorom, nevetünk, álma ringató
Bodzaszív, te szalmaláng, vagy virágtakaró.
Dömörkapu Rengeteg,
Szentendre,
2025. július 6.