Mackóra hajtod fejed,
az ég kéklőn figyel –
nyugtat az este.
Távolban vonatfütty,
erkélyeken (boldog),
zöldellő növények.
Sínpárok nyújtóznak
egyenesen hajló merev
testükkel el;
a szél nem jár most erre.
A fák itt büszkék,
szilajan tartják ágaikat,
legtöbbjük levelét sem
hullatta el.
Lehetne nyár is! –
tisztán és szelíden
várják a reggelt.
A lift piros
ajtaján hármas
szám szerepel:
türelmesen villan
minden érkezéskor
az emeleten.
Velünk van ő is –
tudja hogy szeretik,
egy kis lakásban, csendben.
körötte a család melege
könnyíti a szőrbe burkolt,
fáradt testet.
Zuhanhatok még? – kérdezte a gyermek.
Zuhanhatsz. – felelt a múltból csendülő hang.
Nem szólt zene, csak az elrobogó gépek távolodó zaja nyugtatta a lelket.
Milyen szépen zenél a villamos,
a Villányi út sárgán suhanó,
menetrend szerint közlekedő szekrénye.
Az ágyban szemüveges nő nevet fel,
könyvtári könyvben talált feljegyzésen.
Vicces volt, mint egy megidézett történet emléke.
Vajon felnéz-e?
Hallgatja majd szavaim ha
sorokat töltött fejébe?
Meglepi majd a versem
valamely ríme?
Gazdagok leszünk ha majd
lelassult
életünk
idillben
ünnepel
hétfőket?
Ha a napokat díszbe öltözve
búcsúztatjuk el?